2. rész

Reggel korán keltem, ami teljesen automatikus volt, amikor más ágyában tartózkodtam. Észrevétlenül kikecmeregtem Jack mellől, felöltöztem és azon nyomban kikötöttem a lepedő-kötelet az ágy lábához, majd leereszkedtem rajta. Szép lassan hazasétáltam, csendben felmentem az emeletre és meglepő módon nem vágtam be magam mögött az ajtót a szobámban. 

***

Az elmúlt hetekben az égvilágon semmi nem történt, a nyári szünet elkezdődött, emellett pedig csak annyi említésre méltó dolog van, hogy szerencsére nem buktam meg semmiből. Persze ez 4 éve még szégyen lett volna, mára már hatalmas dicsőség. Ez van, múlnak az évek.

Az évzáróra tartottam egyedül, amikor hallottam, hogy valaki feltűnően egyszerre lépked velem a hátam mögött. Megfordultam, de csak egy tőlem körül-belül 5 méterre ácsorgó, magas pasast láttam. Amikor észrevette, hogy őt bámulom, óvatosan rám pillantott, én pedig egy alig látható mosolyra húztam a számat. Ezután ismét előre fordultam és mentem tovább, mintha mi sem történt volna. 

Betántorogtam a suli épületébe, ahol is az aulát vettem célba, ahol a hangok alapján már elkezdődött az ünnepség. Mintha időzített bomba lennék, éppen akkor értem oda, amikor az igazolt és igazolatlan hiányzásokat taglalta az igazgató. 

- Sajnos iskolánk sem kivétel azon intézményekből, ahol számos diák tölti az idejét iskolán kívül hétköznap délelőttönként. A legtöbb igazolatlan hiányzást összegyűjtött tanuló nem más, mint Jack Rogers, őt pedig Lilly Wood követi. Ezúton is szeretnénk közölni a két mulasztóval, hogy ha így folytatják, jövőre nem ballaghatnak el, évet kell majd ismételniük. - és itt még folytatta a prédikációt a diri, de én mindenre tudtam koncentrálni, csak erre nem. 

A ceremónia végén az osztályfőnökök kiosztották a bizonyítványokat, aztán mindenki özönlött kifelé az épületből. Én is ezt tettem, többé-kevésbé rátaposva az elém kerülőkre. A tömegben Anniet kerestem a szememmel, mire az említett személy hátulról rám vetette magát, egyenesen a nyakamra. Így haladtunk durván 10 métert, majd amikor a lábaim már nem bírtak el mindkettőnket, kecses mozdulatokkal térdre rogytam és óvatosan megdöntöttem a felsőtestem, hogy Anne is le tudjon kecmeregni rólam.

Hazakísértem barátnőmet, megvártam, amíg becsenget a lakásukba, de azt már nem, hogy az anyja ajtót nyisson és a fejemhez vágja, hogy mennyire gerinctelen és önző alak vagyok, amiért elcsábítom a lányát az egy éves kisgyerek mellől. Nem voltam ráhangolódva erre, úgyhogy egy öklözést követően fordultam egyet a tengelyem körül és a parkba indultam, miközben a tegnapról megmaradt pár szál cigaretta közül rágyújtottam egyre. 

Helyet foglaltam a szokásos padomon, rágyújtottam még egy cigire. 

- Nem gondolod, hogy ennyi idősen még bőven ráérnél későbbre tartogatni az ilyet? - huppant le mellém egy számomra teljesen idegen alak.

Csak némán néztem rá, miközben alkalmam nyílt szemügyre venni. Az öltözéke ismerős volt, de ha jobban megnéztem, az arca is. Egyből beugrott: ő az a titokzatos srác, aki mögöttem jött legfeljebb másfél órával ezelőtt. Még ülő helyzetében is látszott, hogy minimum 190 cm magas. Kigyúrt volt, de nem az a típus, akin látszik, hogy szteroidon él. Fehér színű rövid ujjú pólója alig takart valamit a mindkét karján terjeszkedő tetoválásokból. Még így profilból is könnyen látható volt az orrcimpájába szúrt piercingje. A rövid terepszemlém legvégére hagytam arcának stírölését. A szemei égszínkékek voltak, a mosolya gyönyörű volt, amit még elbűvölőbbé tettek a gödröcskék az arcán. A haja épphogy a szemébe lógott, természetesen egyenes és sötét volt, szinte már fekete. Csak amikor feleszméltem, akkor vettem észre, hogy visszatartottam a levegőmet. Nem semmi egy pasi, annyi szent.

- Nem gondolom. Ki tudja, lehet, hogy éjjel agyvérzést kapok és meghalok. Akkor holnap nem tehetném meg ezt - amint ezt kimondtam, óvatosan elkezdtem végigsimítani kockás hasán. Persze amint megtettem, bántam a dolgot. - Basszus, ne haragudj! Ezt még én sem gondoltam komolyan - kínosan elnevettem magam, leplezve a feszültségemet. 

- Azt merem remélni. Ahogy elnézlek, teljesen reménytelen eset vagy - azzal felállt a padról és továbbállt. 

A szavai végighasítottak a gondolataimon, belevésték magukat az agyamba. "Teljesen reménytelen eset vagy." Mégis miért lennék az? Mert bevállalósabb vagyok, mint az átlag? Mert cigizek? Hiszen a rosszabb és mocskosabb dolgaimból semmit sem tud, akkor mi a kínkeserves franc alapján vonta le a következtetéseit? Ez az alak is elmehet a p*csába. Milyen érdekes! Semmit sem tudok róla, mégis határozottan gyűlölöm.

A nap hátralevő részét azzal töltöttem, hogy a szobámban ücsörögtem, a hifimen bömböltettem a zenét, miközben pro és kontra alapon érveket és ellenérveket hoztam fel a még mindig titokzatos srácnak. Semmi érdemlegesre nem jutottam, időpazarlás volt az egész. Bár eleve biztos voltam benne, hogy bármi is lesz a végeredmény, az én javamra lesz. És így, hogy semmi nem lett a vége, pláne igazam van. 1-0 ide.

Lefekvés előtt viszont mégiscsak az motoszkált a fejemben, hogy miért mondta azt a két kegyetlen mondatot, amit alapesetben meg sem hallottam volna, nem hogy ennyit agyalnék. Akkor meg miért gondolkozom még mindig ezen? Mi ennyire meggyőző abban a srácban?