Amint összeszedtek bennünket a mentősök, azonnal a kórház felé vették az irányt. Mindketten a sürgősségire kerültünk, ahol mindenféle orvosok, rezidensek és ápolók rohangáltak körül minket már a folyosón. Kisvártatva mindkettőnket egy-egy műtőbe toltak, ahol egy több órás képszakadásom volt az altatónak köszönhetően.
Amikor felébredtem, egy sivár, unalmas, fehér kórteremben találtam magam. Körülnéztem, de csak egy ágyat láttam a bal oldalamon, amelyen a srác még mélyen aludt. Sápadt volt az arca, bár ahogy elnéztem, a bőre mindenütt világos volt. Tekintve, hogy póló nélkül hevert az ágyon, könnyedén rálátást nyerhettem kockás hasára és izmos, tetovált karjára. Jobban megvizsgáltam a mintákat így távolról. Könyöktől lefelé az egész karját egy ördög díszítette, különös fekete mintázattal a háttérben. Az alkarján egy szöveg volt, négy egyenletes sorban, valószínűleg egy vers lehetett. Túl messze volt, hogy el tudjam olvasni, amit bánok, mert baromi kíváncsi lettem volna rá, miért és mit varrat magára egy férfi.
Nem mozdultam egy tapodtat sem, ő mégis hirtelen megrezzent, majd egyik pillanatról a másikra felpattant és felült. Ziháltan vette a levegőt, az arca gyöngyözött az izzadságtól.
-Minden rendben? - néztem rá értetlenül, mégis kissé aggódva.
-Fizikailag rendben vagyok a körülményekhez képest - mondta kicsit rekedtes hangon, amelyből érződött, hogy tipikus reggeli probléma lévén hamarosan el fog múlni, viszont az is megfigyelhető volt, hogy üresség tükröződött belőle. Rápillantottam, a szemei ugyanezt sugallták. - Amúgy szabad megkérdeznem, ki az én hősies megmentőm, aki annyira beijedt, hogy elfelejtette vezetni a motorját, ami mellesleg totálkáros lett, aztán nyílt törése lett a jobb karján, amit elfelejtett észrevenni, annyira be volt szarva attól, hogy akár valaki meg is halhatott mögötte egy fában becsapódó kocsiban?
-Ezt máskor ne így add elő, mert egy balfasznak fogok tűnni, aki nem mellesleg valóban egy hős! Amúgy a nevem Wood. Lily Wood - ha már poénkodunk, legyenek favicceink.
-A neved egy szőke, tűsarkúban tipegő, rózsaszín rucis plázapicsára emlékeztet, de be kell vallanom, kellemesen csalódtam.
-Ezt meg sem hallottam - szóltam neki. - És vajon azt megtudhatom, hogy ki csinált belőlem hőst?
-Ó, majd' elfelejtettem. Scott Lewis, előkelő család sarja, emellett majdnem világhírű szélhámos és golfjátékos.
-Nem hangzik rosszul. És valójában?
-A nevem stimmel, de sajnos ennyire nem vagyok izgalmas jelenség. Mixer vagyok egy nem túl népszerű bárban. De ami azt illeti, kertésznek tanulok.
Elgondolkodott pár pillanatig. - Ha tudsz értelmes magyarázattal szolgálni a parkban történtekre, nem fogom megbánni a bemutatkozásomat. - kísértetiesen komolynak tűnt, semmi nyoma nem volt viccelődésnek.
-Nem vagyok normális?! Mármint nem elmegyógyintézetbe illően, mert gondolkodni tudok, de csak miután megtettem bizonyos dolgokat.
Akárhogy is nézzük, ez így van. Tisztában vagyok vele, ha valamit rosszul csináltam, csak az esetek túlnyomó többségében teljesen hidegen hagy. Drogozok? Belehalhatok, de semmi gond. Iszom? Ha így folytatom, a májam hamar bedobja majd a törölközőt, de semmi gond. A dohányzás is csak mellékes.
-Nehogy azt hidd, hogy már nem gondolom, hogy teljesen menthetetlen vagy, csak érdeklődöm, te az alvilágban mozogsz, igaz?
-Úgy is mondhatni. Bár én is csak kis hal vagyok a többi között.
-Miért csinálod ezt?
-Miért ne? Egyszer élünk, nem? - akárhogy is nézzük, ez így van.
Tulajdonképpen magam sem tudom, miért tépek ennyiszer. Tetszik a társaság, az új dolgok, meg úgy minden - gondoltam.
-Milyen új dolgok?
-Micsoda?
-Hát amit az előbb mondtál.
-Nem mondtam semmit.
-Dehogynem, valami társaságot meg új dolgokat említettél.
-Hogy a mi? Kimondtam volna?
-Ki bizony - mosolygott felettébb sejtelmesen Scott.
-Hát ez kínos. De mindegy is, szeretem ezt csinálni.
Ha az iménti monumentum kínos volt, akkor az azt követő hosszas csend végképp.
Mire mindketten belefeledkeztünk a gondolatainkba, halk kopogást hallottunk az ajtó felől, majd pillanatokkal később kinyílt és egy ismerős alak lépett be a kórtermünkbe.
