3. rész

A nyári hetek csak teltek-múltak, én semmi különöset nem csináltam. Apropó, az különösnek számít, hogy az évzáró után megjelent titokzatos srác hatására szinte minden második este matt részegre iszom magam a szomszédos kocsmában? Mekkora szerencse, hogy ismerem a tulajt... 

Pontosan egy ilyen alkalom volt, amikor úgy gondoltam, az én sznob lényemnek túl unalmas a jól ismert söröző, ezért két-három sör ledöntése után, amikor még nem éreztem magamat teljesen kiütve, útnak indultam a hőn szeretett motoromon. Fizetés után kiballagtam az említett járműhöz és hálát adtam az égnek, hogy június vége felé ezúttal sem volt tikkasztó hőség, sőt, kifejezetten hűvös volt a levegő, úgyhogy bőven elkélt a hosszú farmer és a bőrdzseki. Felkaptam a bukósisakot és nekivágtam az ismeretlennek. 

A városból kiérve viszonylag kis forgalmú utakon találhattam magam, úgyhogy kiválasztottam egy többé-kevésbé szimpatikusat és a körforgalomból rákanyarodtam. Mint mindig, amikor a motoron repesztek, most is elvesztettem az időérzékemet, csak száguldottam előre. Szerettem csak arra koncentrálni, hogy szélsebesen haladjak előre, ekkor elfoglalt, hogy nem érdekelt semmi. 

Egyik pillanatban azonban egy hatalmas csattanást hallottam a hátam mögül. 

Leírhatatlan, hogy mennyire megijedtem, ennek következtében hirtelen fékeztem, de ekkorra a motor már nem az én irányításom alatt volt. Oldalra dőltem a járművel együtt, a jobb karomra zuhantam. Éles fájdalom nyilallt belé, de ezzel csak annyi ideig tudtam foglalkozni, amíg nem pillantottam hátra a nagy zaj forrására. 
Egy autót láttam, amely frontálisan ütközött egy látszatra teljesen ártatlan fának, de az korántsem volt az. A kocsiban csak egy embert láttam tartózkodni. A tetoválásokkal borított karja mozdulatlanul lógott ki az ablakon, világosszürke mintás pólóján könnyen meg lehetett látni a lefelé csordogáló vérét. 

Lelöktem magamról a motort és próbáltam megkörnyékezni a fának ütközött kocsit, miközben a mentőket értesítettem, hogy ajánlott lenne perceken belül ideérni, különben lehet, hogy az illető meghal. Odaléptem a volán felőli ajtóhoz és megpróbáltam kommunikációra bírni a (mint kiderült) férfit. Óvatosan pofozgattam az arcát, mire lassú mozdulatokkal felém emelte a karját és megmarkolta a csuklómat, közben néhány szót igyekezett kipréselni az ajkain.

- Azért mert ide szorultam a kocsimba, még nem kell ütögetni! - az elején még nem is volt lehetőségem az arcára tekinteni, annyira behorpadt a kocsi teteje, de mire befejezte mondandóját, igyekezett kijjebb mászni, több-kevesebb sikerrel. Mosolygott. Hogy képes valaki ilyenkor nem zokogni? Még az én arcomon is legördült pár könnycsepp a szétroncsolódott kocsi látványától, és a motoromat még meg sem néztem...

- Én kérek elnézést, hogy érdekelt, hogy halott vagy-e - a mosolya látványától akarva-akaratlanul is nevetve beszéltem. 

A pillanat törtrésze alatt lefagyott a vigyor az arcomról, amikor felismertem a balesetet szenvedett pasas arcát. Az a furcsa ember volt, akit az évzáró napján kétszer is láttam, aki olyan hatással volt rám, mint azelőtt még soha senki. Miközben ezen elmélkedtem, a homlokáról folydogáló vért néztem. Szent szar, így még szexisebb! Jól van, Lily, nem is te lennél...

- Nagyon ismerős vagy te nekem... Nem te voltál múltkor a parkban az a rámenős bige, aki nekiesett a hasamnak? - felhúzta az egyik szemöldökét, de azon nyomban vissza is engedte, gondolom fájt neki a seb miatt. 

- Ami azt illeti, de. Említettem már, hogy sajnálom? Valószínűleg nem teljesen voltam tiszta... - miért kezdek el habogni kínos szituációkban? Ez idegesítő.

- Kicsit kínos volt. Azaz nagyon, de az lényegtelen. Haragudni meg nem tudok, hiszen most láthatóan nem vagy semmilyen befolyásoltság alatt - habozott. - ...ugye?

- Úgy durván két órája megittam két-három sört, de az már régen nincs hatással rám. A sörre amúgy is szinte teljesen immunis vagyok. 

- Ha most lehetőségem lenne kimászni ebből a roncsból és elviharzani tőled a lehető legmesszebbi helyre, megtenném, de nem tudom mozgatni a lábam - mondta némi sértődöttséggel a hangjában. Igazából nem tudtam eldönteni, hogy sértődött, vagy utálatos.

- Ha most lehetőségem lenne megfojtani téged amiért ítélkezel anélkül, hogy ismernél, megtenném, de ahhoz két kézre lenne szükségem, de az egyiket nem tudom mozgatni mert ki... Jesszus úristen! Kiáll a törött singcsontom a karomból! - amint megláttam, rám tört a zokogás, de nem tudom megállapítani, hogy a kétségbeesés vagy az ijedtség miatt. Arra a kérdésre, hogy fájt-e, valószínűleg csak egy üvöltéssel tudnék válaszolni.

- Ne mozdulj! Ha a mentő ideér, menj oda hozzájuk, és szólj, hogy ha a karodat nem látják el elsőként, miután felépültem addig verem őket, amíg még van ép csontjuk! - miközben ezeket mondta, kissé ijesztően komoly volt. Ő aggódik, amikor meg sem tud mozdulni a szarrá zúzott kocsijában?

Pár pillanaton belül megérkeztek az említett mentősök és tűzoltók, hogy ellássák a karomat és kiügyködjék a kocsiból... Kit is?